Az alma nem esik messze a fájától

Izgatottan készülök, a nagy zűrzavar közepette sikerül hajat mosnom, ráadásul még meg is tudom rendesen szárítani. Kicsit kifestem magam, hogy a fáradság-karikák kevésbé látszódjanak a szemem körül. Atyaég, mennyi ránc, na mindegy. A végső simításokat a pszichológus utánra hagyom, ott úgyis mindig lebőgöm magamról az összes festéket.

Andris arcára nyomok egy nagy puszit. Miközben kiállok az autóval, látom, hogy anyu ott áll vele az ablaknál. Integetnek és mutatja Andrisnak, hogy ott az autó, ott van anya, integessünk neki. Lát, még csak gondolatban integet, bár a karja már a levegőben, mégis inkább a párkányon megpihenő virágtalan orchidea köti le a figyelmét.

Útközben bekapcsolom a rádiót az "új" (5 éves Corsa) autóban, kicsit sajnálom az Almerát, nagyon szerettem, de racionálisan meg kellett hozni ezt a döntést. Szóval bekapcsolom a rádiót, keresek valami jó zenét, nagyon hangosra tekerem. Kiélvezem az alkalmat, hogy egyedül vagyok. Rendezem a gondolataimat, mire odaérek szeretnék koncentrálni.

Sokat beszélek, már nem sírok annyit, mint az elején. Igyekszem elengedni őt, bár még mindig nagyon felzaklat, ha az eddig történtekre gondolok. Ennyi, nem több. Ebből kell kiindulnom. Letelik a negyvenöt perc. Elköszönök. Elszaladok a mosdóba, befejezem a minimál sminket.

Kifelé menet a kapun nagy levegőt veszek, kicsit remegnek a lábaim. Randizok egy pasival/férfival/fiúval. Nem is tudom még minek nevezzem. Igazság szerint emiatt izgulok már napok óta.

Találkozunk. Egymás mellett sétálunk. Egy darabig némán, aztán elkezdünk beszélgetni halkan. Közben elnémul a külvilág, hangtalanul mozgó emberek és járművel vesznek minket körül. Csak egymást figyeljük, egymást halljuk. Beszélek neki magamról, Andrisról. Arról, hogy milyenek a hétköznapok, miket csinál már, hogyan viselkedik ha a család és én vagyunk vele, hogyan, ha idegenek. A szokásairól, a szokásainkról, a szokásaimról. Mesélek arról, hogy milyen volt Andris előtt és még azelőtt. Látszik rajta, hogy figyel, gyakran bólogat, néha mosolyog, néha visszakérdez. Izgulok még mindig.

Neki is van egy kisfia. Keveset látja, nem élnek együtt. Arról, hogy mi történt vele és a kisfiú anyukájával, nem mond semmit. Nem is kérdezem, ha akar, úgyis beszél róla. Magáról és a fiáról mesél, szeretettel. Néha elgondolkodik, mintha átfutna a gondolatai között egy gyakran visszatérő, meg nem válaszolt kérdés. De lehet, hogy csak én gondolom így. Már szokásommá vált, hogy többet/mást képzelek emberekről, mint amennyi bennük van, vagy mint amilyenek.

Beülünk az M-be, ő is ismeri a helyet. Vacsorázunk, közben a terveinkről, álmainkról beszélgetünk. Hamar elszalad két óra, mennem kell. Andris biztosan alszik már, de szeretnék otthon lenni minél hamarabb. Meg nem is nagyon tudom, hogy mit gondoljak őróla, az estéről. Hogy hogyan lesz tovább, van-e, lesz-e folytatás? Van-e kettőnknek közös halmaza? Szörnyen szkeptikus lettem, ez talán látszik is rajtam. Persze jól érzem magam, ez nem kérdés. Talán ő is, mert nehezen akar búcsúzkodni. Nem beszélünk meg következő találkozót, egyelőre. Rengeteg érzés kavarog bennem.

Hazafelé, az autóban felhív az Andris apukája. Nem számítok a hívására, meg is lep. Arról kezd beszélni, hogy mennyire hiányzik neki az Andris és mégis szeretne velünk együtt élni.

A pasi/férfi/fiú hazafelé a villamoson felhívja a kisfia anyukáját. Elmondja, hogy mennyire hiányoznak neki és próbálják meg újra együtt. Az ő fiát is Andrisnak hívják. Azon a napon, órában és percben született, mint az én Andrisom, ráadásul ugyanott. Az anyukája is egy és ugyanaz, mint az én Andrisomnak. Én.

A történet csak fikció.

Igen, visszanyitottam. Nem tudom, hogy fogok-e ide és oda írni, egyelőre nincs rá késztetésem. Marad a facebook és két tumblr. Az egyik publikus, ott csak olyan posztok vannak, amit máshol láttam és tetszett. A másik talán a papírtigrisek folytatása, de azt most csak egy ember látja rajtam kívül (nem az Andris apukája).

Andris jól van, már szilárdat eszik, hasra fordul, kommunikál folyamatosan. A hasfájás szerencsére elmúlt. És persze nem is kell mondanom, hogy a legszebb és legjobb gyerek a világon. Bár alhatna kicsit többet, de nekem így is tökéletes, csak én vagyok kicsit fáradtabb. Nagyon szeret társaságban lenni, főleg azokkal, akiket rendszeresen lát, ismer. Idegenekkel szemben változó a viselkedése, van akit első látásra kedvel, van akivel már párszor találkozott ugyan, de akkor is sok idő kell, hogy ne sírjon náluk.

Sokat sétálunk, mondókás foglalkozásra járunk, baba-mama jógára, babaúszásra. Igyekszem kitölteni a napokat, hogy ne mindig ketten legyünk, hanem legyen körülöttünk több ember, hasonló korú gyerek.

Én pszichológushoz járok hetente egyszer. Az érzelmi hullámzások december elejéig nem csitultak. Akkor megint volt Andris apukájának egy fellángolása, hogy akkor mégis velünk, de ez pár nap alatt el is múlt. Éppen annyi idő alatt, amíg én ismét beleéltem magam és az utólagos variálás újra felborított bennem mindent. Vagyis azt mondta, hogy mégis csak át kell gondolnia, de a végeredménnyel azóta sem jelentkezett. Igaz, közben már nálam is betelt a pohár és ezt a tudomására hoztam. Nemcsak a döntéssel kapcsolatban nem jelentkezett, hanem egyébként sem. Karácsonykor egy sms-t kaptunk.

Most itt tartunk. Hát ennyi.

“The good times and the bad times both will pass. It will pass. It will get easier. But the fact that it will get easier does not mean that it doesn’t hurt now. And when people try to minimize your pain they are doing you a disservice. And when you try to minimize your own pain you’re doing yourself a disservice. Don’t do that. The truth is that it hurts because it’s real. It hurts because it mattered. And that’s an important thing to acknowledge to yourself. But that doesn’t mean that it won’t end, that it won’t get better. Because it will.”

A papír alatt pedig volt egy indigó.

Most olyan, mint amikor az ember ki akar radírozni valamit, ami túl mélyen szántotta a papírt. A grafit maszatolva kenődik jobbra-balra, de a lényeg, amit ki akarunk törölni, bevésve csúfondároskodik az elvékonyodott, kiszakadt papíron.

Persze időm nincs szépen átgondolt és megfogalmazott mondatokra, de ezt érdekesnek találtam, ezért írok róla pár sort.

Ezt a fotót tette ki egy ismerősöm a facebookon. Nagyon tetszett és persze nem tudtam, hogy kik ők, de megnéztem és nem bántam meg.

Az úr Ansel Adams, a néni pedig Imogen Cunningham, ismert XX. század eleji amerikai fotósok. Rengeteg gyönyörű képet lehet találni tőlük, róluk a neten. Keressetek rá! Ha nincs időtök, akkor csak a képekre, megéri.

Na, mennem kell...

Ezt kellene nekem is:

Stop chasing shadows
just enjoy the ride

de ez mennyire nehéz...

Körbe-körbe járok a lakásban, a Babbal a vállamon. Már kimehetnénk, de most az idő romlott el.

Évek óta minden nap kinézek a tetőablakon, fel a hegyre (ami egy domb, de nekem ezer éve a hegy), az útra, ami kettészeli. Szinte mindig sétál arra valaki. Csak az alakokat látom, részleteket nem. Meg a kutyákat, ahogy körbe csaholják az emberalakokat.

Az út mellett búza, napról-napra azt figyelem, mennyit nő és mikor érik már be. Elmúlt a tavasz és nem is éreztem részemnek. Itt a nyár, de egyelőre bentről figyelem. Úgy érzem magam, mint akit toronyba zártak és nincs királyfi, aki kiszabadítana. Be kell rendezkednem a túlélésre.

Ez most blogajánló lesz. Van három blog, kettő Budapest építészetével foglalkozik, a harmadik részben azzal, részben táj- és kertépítéssel. A harmadik blog mindennel, ami az otthonról, lakberendezésről szól. Olvasgassátok őket.

Urbanista

Budapest Anno

táj-kert

Ágy-asztal-tv