Az alma nem esik messze a fájától

Nézem a kézfejem. Hegek, sebek, anyajegyek, oltásnyomok. Mind-mind nyom, sokra emlékszem, talán mindre emlékszem. Na, jó, kivéve az oltásokat, azokra tényleg nem emlékszem.

A bokámon van egy halvány heg, senki nem látja, csak én tudom, hogy ott van, én is csak akkor, ha úgy esik rá a fény. Amikor kicsi voltam, az utcagyerekekkel játszottam együtt, én is utcagyerek voltam. Összeverődött az utca apraja-nagyja, játszottunk, ahogy kell, összeverődtünk iskola után, hétvégén, nyári szünetben, akkor, amikor kiengedtek. Figyeltük egymást az ablakból, hogy van-e kint valaki, ha volt, akkor jött, hogy anyúúúúú, kimehetek én is? Kicsik, nagyok, lányok, fiúk, nagy barátságok, kis sértődések. A lányok közt én voltam a legkisebb, nálam már csak egy fiú volt kisebb, a Zoli. A  nagyoknak több mindent engedtek meg a szülők, többek között ők már ülhettek kismotorra, értem én ezalatt a Babettát, nem ám holmi Vespa vagy mai trendi járgány. Babetta. Én persze nem ülhettem fel, mert anyuék nem engedték, de mit nekem a szülői tilalom. Na, jó, azért megjegyezném, hogy az esetek 95%-ban unalmas, szófogadó gyerek voltam. Motorozni akartam, felültem hátulra és ahogy az meg van írva, az első 5 percben megégettem a kipufogóval a bokám, hogy potyogott a könnyem. Igen ám, de mi legyen, sírva nem mehetek haza, mert akkor kiderül a turpisság, fájni meg borzasztóan fájt, ott nem is akartam maradni, elment a kedvem az egésztől. Persze végül hazamentem, megpróbáltam beosonni a fürdőszobába, ahol az égett sebet hideg vízzel próbáltam hűteni. Senki nem mondta, hogy na, az pont nem jó. Röviden erről ennyit, én tudom, hogy ott van. Ez a 80-as évek elején történhetett valamikor.

A jobb alkaromon van egy hasonló seb. Már tudtam biciklizni, nem is emlékszem, hogy ez a motorozás előtt vagy után lehetett, mindegy is. Nem voltam egy óvatos típus, ez abból is látszott, hogy amikor még háromkerekű biciklim volt, akkor az volt az egyik szórakozásom, hogy teljes erővel belehajtottam a nagykapuba újra meg újra, ami döngött, mint a fene, a szomszédok nagy örömére, akik egy idő után szóltak anyukámnak, hogy ezt hallgatni nem annyira vicces. A másik szórakozás az volt, amikor a teraszon - ami kb. 6x4 méter, kb. 60 cm magasan van az udvartól - az előzőleg említett háromkerekűvel róttam a köröket - 3 éves lehettem - nem egyet, nem tízet, hanem több százat. És akkor egyszercsak nem vettem be az egyik kanyart és leszáguldottam a teraszról a járdára, ja persze azért is, mert nem volt korlát, ami felfogott volna. Lendület az volt. Az utcánkban nem volt aszfalt csak beton a járdán, évekkel később ott bicajoztunk a jó kis Kemping és Csepel biciklikkel. Ismét tekertünk, mint az ördögök, valami miatt hátrafordultam és ahogyan az lenni szokott, a kormányt is fordítottam, de nem kifelé, hanem befelé. A kormány megakadt két kerítés osztása között, a karom pedig jól beszorult és a lendület miatt egy nagy részéről lejött a zománc, vérzett, jött a sírás és a satöbbi.

Kaptam egyszer tetanuszoltást is, de azt már elfelejtettem, hogy miért, csak arra emlékszem, hogy a szomszéd Laci bácsi vitt le az orvoshoz, ahol nagy nem akartam az injekciót, de ezt nagyon nem is kérdezték tőlem. Van rajtam leszedett szemölcs nyom, van egy papír él által szerzett vágás, ami nem múlt el évek óta. A legutóbbi macska által játékból okozott karmolások, ezek május óta megvannak, akkor végeztek szegénykémmel a szomszéd kutyák, ez 9 hónapja itt van a karomon, kíváncsi vagyok, hogy elmúlik-e valaha. Elkapart sebek, Lujza fogának nyoma a körmöm alatt, sorolhatnám, ahogy tüzetesebben végignézem magam.

És ezek mind csak a fizikai sérülések nyomai, aminek többsége elmúlik. Van, ami nem és mindig emlékezni fogunk, hogy mi okozta. Vannak, amik ott vannak, de nem látjuk, vagy nem emlékszünk mikor is szereztük, és azt sem tudjuk, hogy elmúlik-e valaha.

És akkor mi lehet a lelkünkkel? Azt hiszem sokkal több nyom van ott, mint gondolnánk, nem is emlékszünk rá vagy csak nem látjuk, de mégis ott van. Mint az oltásnyom a karunkon.